Furcsa hang szólalt meg egy férfi fejében. FUSS!
Sötét volt, és a férfi hiába nyitotta tágra a szemeit, akkor sem látott semmit. Se egy beszűrődő fény, se egy kósza utcai lámpa világossága, de még egy öngyújtó sem volt a zsebében, hogy legalább egy kicsit is láthasson. Vak sötétben tapogatózott. A hang a fejében pedig egyre gyakrabban és hangosabban ismételgette, hogy fusson. De mégis merre? Induljon meg a hang felé? Vagy pont hogy onnan kellene menekülnie? Nem volt választása, csak az ösztöneire hagyatkozhatott, ami azt súgta neki, hogy minél távolabb kell kerülnie a hangtól. A szíve veszettül dobogott, a félelemtől pedig reszketett. Apró verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán, miközben próbálta visszafogni hangos zihálását. A tenyereivel egy falat tapogatott, érezte a téglák barázdáit és a már lehullott vakolat helyét az ujjaival. Elkezdte követni egyenesen előre az utat, hátha ez kivezeti majd a sötétből.
A fal túl hosszan vezette előre, mire egyszer csak jobbra kanyarodott. Fogalma sem volt róla, hogy merre kellene mennie, de tudta, hogy a túlélésért menekül. Se előre se jobbra nem látott fényt, csak ugyan azt a sötétséget, amely már hosszú-hosszú percek óta körbevette. Megállt egy szívdobbanásnyira, és fülelt. Kereste a hangot, amelyet az előbb hallott, de csak a szíve zakatolását hallotta. Nem jött segítség. Végül úgy döntött, hogy balra fordul, mert attól félt, hogyha egyenesen folytatja az útját, hosszú kilométerek múlva is csak vakon tapogatózna.
Egy tócsába lépett. Felnézett, de nem látta az eget. Hatalmas vas tartógerendák körvonalait vélte felfedezni a mennyezeten, így arra következtetett, hogy csakis valamiféle épületben lehet. A víz pedig a vezetékekből szivároghat. Talán valami gyárféleségben rekedhetett. Lassacskán homályos, szürke körvonalakat kezdett látni maga körül. Jó irányba ment, a kijárat már nem lehetett messze. A következő lépésénél egy kemény, szilárd tárgyba verte a sípcsontját. A fájdalomtól felszisszent, majd ismét tapogatózni kellett. Egy vaslépcsőt talált, a korlátba üthette bele a lábát. Talán valami pincében van? Az ösztönei azt súgták, hogy felfelé kell mennie. Félelemmel teli aggódással mászott fel egyesével a lépcsőfokokon. Több métert ment felfelé, mire egy eltorlaszolt vasajtóhoz ért. Egy hatalmas fémrúddal volt lezárva, amelyet csak fogcsikorgatva tudott megemelni. Még több verejtékcsepp jelent meg a homlokán, ahogy a lépcső tetején erőlködött. Nem tudta, hogy mi vár rá az ajtó mögött.
Sikerült leemelnie a rudat, s remegő kezekkel kezdte résnyire kinyitni az ajtót. Hirtelen újra megszólalt a hang,d e most hangosabban, erősebben és élesebben, mint először. FUSS! A férfi egy lövést hallott, mire az ajtó kinyílt, és mindent elárasztott a fény. Az eddigi vaksötét után a szeme nem tudott hozzászokni a hirtelen jött világossághoz. Ismét nem látott semmit. De azt tudtam hogy ez a fény már kintről jött, vagyis sikerült kimásznia a pincéből. Úgy érezte, hogy egy tetőn lehet, valahol nagyon magasan a város felett. Szemeivel hunyorogni kezdett, kereste a szellőzők kúp alakú nyílásait, egy tűzlétrát vagy bármi mást, ami menedéket nyújthat fegyveres üldözője elől. Vagy üldözői elől. Akiknek lehet, hogy nincs is fegyverük, és még az sem volt biztos, hogy egyáltalán őt üldözik. Az is lehet, hogy azt a lövést is csak hallucinálta. A férfi szabálytalanul dobogó szívével csak egyetlen dologban volt biztos. hogy semmiben sem biztos.
Nem tudta, hogy miért, de a következő pillanatban becsukta a szemeit, és imádkozni kezdett annak ellenére, hogy nem volt hívő. Félt kinyitni a szemeit, mert nem tudta, hogy mi vár rá. Talán már túl késő, és az üldözői utol is érték, talán ez lesz az utolsó lélegzetvétele. Mélyen beszippantotta az olajos szagú levegőt a tüdejébe, hogy még egyszer utoljára érezhesse az életet.
Furcsa neszt hallott a távolból. Hirtelen a semmiből előbukkant valaki, aki érdes tenyerével végigsimította a férfi arcát. A vakító fényesség, amelytől eddig nem látott, most hirtelen megszűnt. Kinyitotta a szemeit. És akkor félarcú, gennyes-váladékos, nyáltól csöpögő, hörgő, csoszogó lényeket látott mindenhol maga körül, amelyek a tető egy bizonyos pontja felé vették az irányt: felé. Az érdes tenyér pedig egy hasonlóan gyomorforgató lényé volt, amely közvetlenül előtte állt. Míg a többiek látványától hányinger fogta el és reszketett, addig ez a nő volt az egyetlen körülötte, akitől nem félt annak ellenére, hogy ugyan olyan gusztustalan szörny volt, mint a többiek.
A férfi elüvöltötte magát a látványtól, s hangjára a szikrázó fehér fényesség hirtelen újra elöntötte a teret. Szíve egyre hevesebben és hevesebben vert, az orrát a rothadó lények szaga facsarta, s mielőtt egy újabb lélegzetet tudott volna tüdejébe szippantani, az előbb még az arcát simogató oszló kéz teljes erőből meglökte a férfit a mellkasánál, s az zuhanni kezdett.
Súlytalannak érezte magát, s csak egy furcsa, monoton pittyegő hangot hallott a távolból, amely semmilyen korábban ismert hanghoz nem hasonlított. Zuhant.
Zuhanás közben lepergett előtte az élete. Valami az súgta neki, hogy mindezt, ami az elmúlt órákban vele történt, egyfajta büntetésül kapja az élettől az elkövetett vétkeiért cserébe. A gond csak az volt, hogy nem tudta, mik lehetnek a vétkei. Talán túl nagy összegeket sikkasztott valamikor? Vagy megcsalta a feleségét? Esetleg túl gyakran járt prostituáltakhoz? Lehet, hogy túl sokáig tett úgy, mintha értelmes és hasznos munkát végezne, miközben csak egy egyszerű egyetemi oktat volt? Vagy közgazdász? Esetleg kertész?
Azalatt a pár másodperc alatt, amíg a férfi zuhant, rájött, hogy nem pöröghet le a szeme előtt az egész élete. Mert nem emlékszik az életére. Sőt, azt sem tudja, hogy egyáltalán mi a neve! Megrémült. Mintha nem lett volna elég rémült attól, hogy emeleteket esett lefelé, még ez is!
A pittyegő hang nemhogy szűnni nem akart, egyre hangosabban és szabályosabban hallotta. Pity…pity…pity. Fogalma sem volt róla, hogy mi lehet az. Csupán egyetlen egy gondolat nem nyomasztotta. Nem gondolt azokra a szörnyen undorító lényekre, amelyek odafent a tetőn vártak rá. Noha még csak a saját nevére sem emlékezett, azt érezte, hogy valami szörnyűséget kellett tennie életében, hogy oszló, félig holt emberek üldözzék.
A hangra gondolt, amely nem sokkal ezelőtt még a fülébe suttogott, és az életét mentette. Hirtelen megnyugodott. Most már szabadon szárnyalt lefelé, szembe a betonnal. Melegség töltötte el a mellkasát. Határtalan szeretetnek érezte, de amint kinyitotta a szemét, rájött, hogy az a melegség, amit érez, az nem a lelkéből jön, hanem kintről. Lángokban állt a férfi mellkasa.
A pittyegő hang egyre gyorsabb ütemben szólalt meg körülötte. Pitty-pitty-pitty-pitty. A férfi ordított a fájdalomtól, és a félelemtől, hogy megég, amire nem lesz túl sok ideje, ugyanis a betonföld vészesen közeledett. Nem akarta látni a szétloccsanó fejét, ezért becsukta a szemét, és hagyta, hogy élve lassan feleméssze a halál. A szíve túl szaporán vert, pont arra az ütemre, ahogy a hang pittyegett mellette.
Egy hatalmas ütést érzett a lángokban álló testén, s erre kinyitotta a szemét.
-Ben. Ben, Ben, Istenem, végre itt vagy! – mondta egy nő a férfi a mellett, aki a kezét szorította.
A tűz megszűnt, Ben teste nem égett, a lángok eltűntek, és már a forróságot sem érezte, ahogy a bőrét nyaldossák. Csak a folyamatos pittyegés nem akart szűnni, amely szinte már az őrületbe kergette. Teste nehéz volt és bágyadt, a szája teljesen ki volt száradva. Apró pacákat látott csak, miközben fájdalmasan hunyorgott. Túl világos volt neki. Mintha a szeme már hozzászokott volna a sötéthez.
Fejét a pittyegő hang irányába fordította. Ahogy jobbra forgatta a nyakát, az szinte nyikorgott az elgémberedettségtől, de végre megtudta, hogy mi az a szűnni nem akaró hang. Egy nagy fehér dobozt látott csak maga mellett egy nagy fekete kijelzővel, amelyen valamilyen vonalak mozogtak. Egy szívmonitor.
„Hát ez volt az a pittyegés!” – gondolta Ben, mert beszélni még nem tudott.
Noha Ben agya még szinte alvó állapotban volt, arra azonban sikerült rájönnie ebből a kis információtöredékből, hogy valami baj van, és hogy valószínűleg egy kórházban fekszik. De vajon mi történhetet?
-Ben, felébredtél? – szólalt meg ismét egy női hang. Egy hang, amely nem volt ismerős a számára. Nem ugyan az volt, amely eddig hozzá beszélt. Idegennek érezte a nő tapintását, szinte természetellenesnek, ahogy az ujjait az ő ujjai köré fonja.
Ben még nem tért teljesen magához, erőtlen végtagjaiban annyi szuszt sem érzett, hogy ebből az idegen szorításból kihámozza magát. Végül összeszedte azt a leheletnyi kis erőt, ami visszatért belé, és kibökte a legközhelyesebb kérdést, amit ilyen helyzetben bármelyikünk kibökne:
-Hol vagyok? – suttogta a második próbálkozására.
-Kórházban, kedvesem. Szörnyű baleseted volt – mondta a hang.
Balesete volt. Ráadásul szörnyű. A feje elkezdett hasogatni, a szívmonitor pittyegése pedig megint felgyorsult. Az adrenalintól újra képes volt mozgatni a végtagjait. Ez jó, mert ez azt jelentette, hogy nem bénult le. Akkor talán más miatt volt szörnyű a baleset? Az erejéhez képest hevesen kezdett az arca felé kapkodni.
-Tükröt- suttogta – ,tükröt – mondta kicsit hangosabban –, adjatok egy tükröt! – és visszajött a hangja.
A nő idegesen kezdett el keresgélni, végül talált egyet.
Ben reszkető kezekkel nyúlt érte. Arra gondolt, hogy valami baj történhetett az arcával. Felemelte a tükröt, de megtorpant. ilyen arcával? Hogy néz ki ő egyáltalán? Nem emlékezett a saját arcára.
„Milyen a hajam? Ősz? Netán kopaszodom? Hány éves vagyok? És milyen a bőrszínem?” – kérdezte magától a férfi. Elképzelte, hogy Ő egy ősz, erősen kopaszodó, joviális mosolyú fekete férfi. Vicces volt így gondolnia magára, innen tudta, hogy egyrészt biztos nem így néz ki, másrészt meg hogy van humorérzéke.
Kissé megnyugodva az arca elé emelte a tükröt. Először csak a szemeit látta. Zöldek voltak és jelentés teljesek. Majd egy kicsit távolabbról nézte magát. Fehér férfi volt, és volt egy apró anyajegye a bal szeme alatt. Kezdett körvonalazódni benne egy kép saját magáról. Természetesnek tűnt most már, hogy ő egy magas, izmos férfi, akinek gyönyörű szemei vannak. Talán egy nagydarab, kigyúrt kopasz állat? De miután meglátott egy barna tincset a homlokára izzadva, ezt a teóriát is elvetette.
Megnyugodott, hogy az arcának semmi baja, és mozogni is tud. Távolabb akarta emelni a tükröt, hogy sokkal nagyobb képet kaphasson magáról, azonban a kezei nem engedték. És akkor jött rá, hogy rossz helyen kereste a szörnyű baleset jeleit. Nem az arcán voltak a jelek, hanem a kezén.
Elejtette a tükröt, s döbbenten meredt a kezeire. Apránként érzékelte maga körül a világot, és a saját testrészeit is csak lépésről lépésre ismerte meg újból. Egyszerre csak egy dologra tudott koncentrálni. Ezért nem vette észre a kezeit borító hatalmas fásli tömeget eddig. Egy pillanatra megijedt. Rémületét az okozta, hogy a fásli súlyos égési sérülésekre utaló hólyagos bőrt takarhatott csak. A kötés felett pedig egy aprócska jel rajzolódott ki alig észrevehetően. Talán tetoválás van a kezén, de ezt nem tudhatta biztosra. Arról viszont száz százalékig meg volt győződve, hogy az a jel jelent valamit.
A percnyi rémületéből felocsúdva vadul elkezdte lefejteni magáról a kötést. Izgult, hogy mit talál alatta, hogy mennyire lesz visszataszító a bőre, hogy milyen lesz majd az égett hús szaga, s hogy fájni fog-e. De tudnia kellett, hogy mi az a jel a kezén. Ahogy a fehér anyag lehullott a kezéről, kirajzolódott egy radioaktív anyagokat jelző háromszögbe zárt fekete körszelet, amely megdöbbentően élesen látszott Ben kézfején.
-Az Isten szerelmére, mit csinálsz, Ben? – törte meg a férfi töprengését egy éles és kétségbeesett hang.
Bennek ismét eszébe jutott, hogy egy nő ül az ágya mellett. De ki lehetett az? Biztosan nem kórházi ápoló, hiszen nem visel egyenruhát. És nem is úgy beszél hozzá, mint egy kórházi alkalmazott. Akkor mégis ki lehet?
Bennek fogalma sem volt róla, hogy ki az a nő mellette, de biztosan valami közeli ismerőse, különben nem ülne mellette. Így hát jobban megnézte, hátha felismeri. A nő cseppet sem volt olyan, mintha a mesekönyvek tündér-királylánya elevenedett volna meg. Nem volt se hosszú, dús, hullámos barna haja, se nevető barna szemei. Apró pici gyöngysor fogak helyett egy teljesen átlagos fogsor villant ki az átlagos ajkai mögül. Ívelt szemöldöke ahelyett, hogy kissé macskás tekintetet kölcsönzött volna arcának, inkább ellenszenvessé tette azt, mintsem bájossá. Arányos testén keleti stílusú ruha feszült, amely kiemelte ugyan nőies idomait, de valahogy cseppet sem illett ebbe a képbe. Alacsony termete ellenére első pillantásra látszott rajta, hogy edzésben van. S noha külseje első pillantásra nem nyerte meg Bent, a nő egészlényéből nyugodt magabiztosság és szeretet áradt. Bennek szerencsésnek kellett volna éreznie magát, hogy egy ilyen nő ül mellette a kórházban. Pedig pont az ellenkezőjét érezte. Egy másik nő képe élt benne, aki viszont olyan volt, mintha tényleg a mesekönyvek tündér-királylánya elevenedne meg. hosszú, dús, hullámos barna haja van, nevető barna szemei és ahogy elmosolyodik, apró pici gyöngysor fogai kivillannak érzéki ajkai mögül. Ben talán túl sokáig élt az álmaiban, és most nehezen tudta feldolgozni a valóság reális képeit, de valami mélyen legbelül azt súgta neki, hogy nem bízhat ebben a nőben. Lehet, hogy csak információkat akar kiszedni belőle, ezért küldték ide ezt a nőt, aki csak úgy tesz, mintha segíteni szeretne.
A morfium kicsit gyanakvóvá tette, biztosan csak az agyára ment. De hogyan is bízhatna bárkiben is, amikor még magában sem bízhat? És újra csak a kezén lévő, furcsa jelet vizslatta.
- Jó reggelt, Benjamin! – köszöntötte bent egy orvos – Látom, felébredt a kómából – mondta.
- Kóma – ismételte Ben. – Meddig voltam kómában?
- Kerek nyolc hónapig – válaszolta neki a doktor.
- És mi történt velem? – nézett rá Ben hatalmas szemekkel, mert válaszokat keresett.
- Elég komoly balesetet szenvedett igen súlyos fejsérüléssel – válaszolta a doktor
- De milyen balesetet? – faggatóüzott tovább Ben.
Az orvos elővett a zsebéből egy lámpát, amellyel Ben szemébe világított.
- Kövesse az ujjam – utasította a doktor. . Rendben, úgy látom, hogy az alapfunkciói rendben vannak – állapította meg.
- De milyen baleset? – faggatózott tovább.
- A részleteket később, most pihennie kell – utasította az orvos, majd félrehívta az ágy mellett álló nőt.
- Úgy tűnik, hogy a férje rendbe fog jönni, ami ilyen súlyos fejsérülés esetén szinte kész csoda.
- És az emlékezete? – kérdezte a nő.
- Sajnos azt még nem tudjuk megmondani, hogy vissza fog-e térni az emlékezete, vagy örökre elveszti azt.
- Értem. Mennyi az esély arra, hogy maradandó az emlékezet vesztése? – érdeklődött a nő, de az aggódás helyett valami más érződött a hangján.
- Azt egyelőre nem lehet tudni. Egy hétig még bent tartjuk a férjét megfigyelésen, utána hazamehet. Talán az otthoni környezet majd segít abban, hogy emlékezzen.
Az orvos megfogta a nő karját, majd tovább sétált a folyosón, hogy a többi betegét is megnézze.
Egy nővér és két ápoló lépett be Ben szobájába.
- Most átvisszük a megfigyelőbe – mondta a nővér, aki egyáltalán nem nyerte el Ben tetszését. Zsíros kezeivel megfogta a férfi karját, hogy ellenőrizze az infúzióját, majd a félig letépett kötésére pillantott. – Na de ilyet! Ki engedte meg, hogy ezt leszedje? – mordult ré a nő. – Most kötözhetem újra! Tudja, hogy milyen könnyen elfertőződhet a sebe? – dünnyögte.
Zsémbes egy nőszemély volt, legalábbis Ben így gondolta. Mégis hogy fertőződhetne el egy nyolc hónapos égési sérülés? Szinte már tökéletesen begyógyultak a sebei. Csupán csak a furcsa jel viszketett a bőrén.
- Erre nem kaphatnék valami kenőcsöt? – kérdezte Ben, de a zsíros kezű nővér már nem is figyelt rá. Állított valamit az infúzióján, majd a két ápoló megfogta a férfi ágyát, és kitolta a folyosóra. Vakítóan fehér volt minden, émelyítően steril. Alvó embereket látott csak a szobák ablakán belesve, amelyek előtt eltolták. Voltak, akiket apró pici gépek tartottak életben, voltak, akik mellett már senki sem ült, mert már lemondtak róluk. Itt már csak azok feküdtek, akiknek reménytelen volt a felépülésük. Ő is egy ilyen beteg volt. Az a női hang hozta vissza az életbe, amely a tudatalatti bolyongása során figyelmeztette.
Egy üres szobába tolták be, aminek nem volt ablaka. Nagy kör alakú led lámpák világították be a kórtermet, ahol minden fehér volt. Ilyen körülmények között ki tudna felépülni? A nő, aki mindvégig mellette sétált az út során, ismét mellé ült.
- Ne haragudj, de te ki vagy? – kérdezte Ben, és szégyellte magát, amiért nem tudta a kérdésére a választ.
- Tényleg nem emlékszel rám. A feleséged vagyok, Eszter – mondta a nő fejét lehajtva.
Eszter. Feleség. Ezek a szavak semmit nem mondtak Bennek. Autómatikusan a kezére nézett. Nem volt rajta gyűrű.
- A balesetben veszthetted el – reagált Ben pillantására Eszter.
- Milyen balesetben? – kérdezte.
- Az orvos azt mondta, hogy nem szabad felzaklatni – titkolódzott a nő.
- Szerintem jogom van tudni – válaszolt a férfi kissé ingerülten.
- Nyugodj meg, drágám – csillapította a nő. – Ígérem, holnap minden elmesélek! Most inkább pihenj – majd megcsókolta a homlokát, s megnyomott egy kis gombot az infúziós konzolon.
Ben szemei elkezdtek leragadni. Pedig egyáltalán nem volt álmos. Hogy is lett volna, hiszen nyolc egész hónapig semmi mást nem tett. Az álom mégis győzött, s Ben újra egy fura helyen találta magát. Félt. Nem szerette volna újra látni az oszló arcú haverjait, akik az életére törtek. Most azonban nem az elhagyatott gyárban találta magát, hanem egy egészen más helyen.
A négyes metró egyik megállójában volt. Lebegett, mert felülről látta a szerelvényt. Hatalmas volt a tömeg, és a pánik. Az emberek egymást taposva tolták ki a metró tetején található vészkijáraton, ahol biztonságiak és tűzoltók próbáltak segíteni a bajbajutottakon. Füst szállt fel, és a kétségbeesés hangja élesen sikított Ben füleibe. Férfiak taposták el a gyerekeket és nőket, hogy saját magukat mentsék valamitől, ami hamarosan bekövetkezik. Ben zuhanni kezdett, egyenesen a tömeg felé, s a metró kemény acélpadlójának ütközött. Melegség öntötte el a fejét, ahogy a vér bugyogni kezdett a koponyájából. Bordáit több tucat ember taposta irdatlan erővel, már levegőt sem kapott.
