- Jó reggelt, Benjamin! – köszöntötte bent egy orvos – Látom, felébredt a kómából – mondta.

- Kóma – ismételte Ben. – Meddig voltam kómában?

- Kerek nyolc hónapig – válaszolta neki  a doktor.

- És mi történt velem? – nézett rá Ben hatalmas szemekkel, mert válaszokat keresett.

- Elég komoly balesetet szenvedett igen súlyos fejsérüléssel – válaszolta a doktor

- De milyen balesetet? – faggatóüzott tovább Ben.

Az orvos elővett a zsebéből egy lámpát, amellyel Ben szemébe világított.

- Kövesse az ujjam – utasította a doktor. . Rendben, úgy látom, hogy az alapfunkciói rendben vannak – állapította meg.

- De milyen baleset? – faggatózott tovább.

- A részleteket később, most pihennie kell – utasította az orvos, majd félrehívta az ágy mellett álló nőt.

- Úgy tűnik, hogy a férje rendbe fog jönni, ami ilyen súlyos fejsérülés esetén szinte kész csoda.

- És az emlékezete? – kérdezte a nő.

- Sajnos azt még nem tudjuk megmondani, hogy vissza fog-e térni az emlékezete, vagy örökre elveszti azt.

- Értem. Mennyi az esély arra, hogy maradandó az emlékezet vesztése? – érdeklődött a nő, de az aggódás helyett valami más érződött a hangján.

- Azt egyelőre nem lehet tudni. Egy hétig még bent tartjuk a férjét megfigyelésen, utána hazamehet. Talán az otthoni környezet majd segít abban, hogy emlékezzen.

Az orvos megfogta a nő karját, majd tovább sétált a folyosón, hogy a többi betegét is megnézze.

Egy nővér és két ápoló lépett be Ben szobájába.

- Most átvisszük a megfigyelőbe – mondta a nővér, aki egyáltalán nem nyerte el Ben tetszését. Zsíros kezeivel megfogta a férfi karját, hogy ellenőrizze az infúzióját, majd a félig letépett kötésére pillantott. – Na de ilyet! Ki engedte meg, hogy ezt leszedje? – mordult ré a nő. – Most kötözhetem újra! Tudja, hogy milyen könnyen elfertőződhet a sebe? – dünnyögte.

Zsémbes egy nőszemély volt, legalábbis Ben így gondolta. Mégis hogy fertőződhetne el egy nyolc hónapos égési sérülés? Szinte már tökéletesen begyógyultak a sebei. Csupán csak a furcsa jel viszketett a bőrén.

- Erre nem kaphatnék valami kenőcsöt? – kérdezte Ben, de a zsíros kezű nővér már nem is figyelt rá. Állított valamit az infúzióján, majd a két ápoló megfogta a férfi ágyát, és kitolta a folyosóra. Vakítóan fehér volt minden, émelyítően steril. Alvó embereket látott csak a szobák ablakán belesve, amelyek előtt eltolták. Voltak, akiket apró pici gépek tartottak életben, voltak, akik mellett már senki sem ült, mert már lemondtak róluk. Itt már csak azok feküdtek, akiknek reménytelen volt a felépülésük. Ő is egy ilyen beteg volt. Az a női hang hozta vissza az életbe, amely a tudatalatti bolyongása során figyelmeztette.

Egy üres szobába tolták be, aminek nem volt ablaka. Nagy kör alakú led lámpák világították be a kórtermet, ahol minden fehér volt. Ilyen körülmények között ki tudna felépülni? A nő, aki mindvégig mellette sétált az út során, ismét mellé ült.

- Ne haragudj, de te ki vagy? – kérdezte Ben, és szégyellte magát, amiért nem tudta a kérdésére a választ.

- Tényleg nem emlékszel rám. A feleséged vagyok, Eszter – mondta a nő fejét lehajtva.

Eszter. Feleség. Ezek a szavak semmit nem mondtak Bennek. Autómatikusan a kezére nézett. Nem volt rajta gyűrű.

- A balesetben veszthetted el – reagált Ben pillantására Eszter.

- Milyen balesetben? – kérdezte.

- Az orvos azt mondta, hogy nem szabad felzaklatni – titkolódzott a nő.

- Szerintem jogom van tudni – válaszolt a férfi kissé ingerülten.

- Nyugodj meg, drágám – csillapította a nő. – Ígérem, holnap minden elmesélek! Most inkább pihenj – majd megcsókolta a homlokát, s megnyomott egy kis gombot az infúziós konzolon.

Ben szemei elkezdtek leragadni. Pedig egyáltalán nem volt álmos. Hogy is lett volna, hiszen nyolc egész hónapig semmi mást nem tett. Az álom mégis győzött, s Ben újra egy fura helyen találta magát. Félt. Nem szerette volna újra látni az oszló arcú haverjait, akik az életére törtek. Most azonban nem az elhagyatott gyárban találta magát, hanem egy egészen más helyen.

A négyes metró egyik megállójában volt. Lebegett, mert felülről látta a szerelvényt. Hatalmas volt a tömeg, és a pánik. Az emberek egymást taposva tolták ki a metró tetején található vészkijáraton, ahol biztonságiak és tűzoltók próbáltak segíteni a bajbajutottakon. Füst szállt fel, és a kétségbeesés hangja élesen sikított Ben füleibe. Férfiak taposták el a gyerekeket és nőket, hogy saját magukat mentsék valamitől, ami hamarosan bekövetkezik. Ben zuhanni kezdett, egyenesen a tömeg felé, s a metró kemény acélpadlójának ütközött. Melegség öntötte el a fejét, ahogy a vér bugyogni kezdett a koponyájából. Bordáit több tucat ember taposta irdatlan erővel, már levegőt sem kapott. 

SZERINTETEK HOGYAN SZABADULT KI BEN A PÁNIKoLÓ TÖMEGBŐL?