Egy hatalmas ütést érzett a lángokban álló testén, s erre kinyitotta a szemét.
-Ben. Ben, Ben, Istenem, végre itt vagy! – mondta egy nő a férfi a mellett, aki a kezét szorította.
A tűz megszűnt, Ben teste nem égett, a lángok eltűntek, és már a forróságot sem érezte, ahogy a bőrét nyaldossák. Csak a folyamatos pittyegés nem akart szűnni, amely szinte már az őrületbe kergette. Teste nehéz volt és bágyadt, a szája teljesen ki volt száradva. Apró pacákat látott csak, miközben fájdalmasan hunyorgott. Túl világos volt neki. Mintha a szeme már hozzászokott volna a sötéthez.
Fejét a pittyegő hang irányába fordította. Ahogy jobbra forgatta a nyakát, az szinte nyikorgott az elgémberedettségtől, de végre megtudta, hogy mi az a szűnni nem akaró hang. Egy nagy fehér dobozt látott csak maga mellett egy nagy fekete kijelzővel, amelyen valamilyen vonalak mozogtak. Egy szívmonitor.
„Hát ez volt az a pittyegés!” – gondolta Ben, mert beszélni még nem tudott.
Noha Ben agya még szinte alvó állapotban volt, arra azonban sikerült rájönnie ebből a kis információtöredékből, hogy valami baj van, és hogy valószínűleg egy kórházban fekszik. De vajon mi történhetett?
-Ben, felébredtél? – szólalt meg ismét egy női hang. Egy hang, amely nem volt ismerős a számára. Nem ugyan az volt, amely eddig hozzá beszélt. Idegennek érezte a nő tapintását, szinte természetellenesnek, ahogy az ujjait az ő ujjai köré fonja.
Ben még nem tért teljesen magához, erőtlen végtagjaiban annyi szuszt sem érzett, hogy ebből az idegen szorításból kihámozza magát. Végül összeszedte azt a leheletnyi kis erőt, ami visszatért belé, és kibökte a legközhelyesebb kérdést, amit ilyen helyzetben bármelyikünk kibökne:
-Hol vagyok? – suttogta a második próbálkozására.
-Kórházban, kedvesem. Szörnyű baleseted volt – mondta a hang.
Balesete volt. Ráadásul szörnyű. A feje elkezdett hasogatni, a szívmonitor pittyegése pedig megint felgyorsult. Az adrenalintól újra képes volt mozgatni a végtagjait. Ez jó, mert ez azt jelentette, hogy nem bénult le. Akkor talán más miatt volt szörnyű a baleset? Az erejéhez képest hevesen kezdett az arca felé kapkodni.
-Tükröt- suttogta – ,tükröt – mondta kicsit hangosabban –, adjatok egy tükröt! – és visszajött a hangja.
A nő idegesen kezdett el keresgélni, végül talált egyet.
Ben reszkető kezekkel nyúlt érte. Arra gondolt, hogy valami baj történhetett az arcával. Felemelte a tükröt, de megtorpant. ilyen arcával? Hogy néz ki ő egyáltalán? Nem emlékezett a saját arcára.
„Milyen a hajam? Ősz? Netán kopaszodom? Hány éves vagyok? És milyen a bőrszínem?” – kérdezte magától a férfi. Elképzelte, hogy Ő egy ősz, erősen kopaszodó, joviális mosolyú fekete férfi. Vicces volt így gondolnia magára, innen tudta, hogy egyrészt biztos nem így néz ki, másrészt meg hogy van humorérzéke.
Kissé megnyugodva az arca elé emelte a tükröt. Először csak a szemeit látta. Zöldek voltak és jelentés teljesek. Majd egy kicsit távolabbról nézte magát. Fehér férfi volt, és volt egy apró anyajegye a bal szeme alatt. Kezdett körvonalazódni benne egy kép saját magáról. Természetesnek tűnt most már, hogy ő egy magas, izmos férfi, akinek gyönyörű szemei vannak. Talán egy nagydarab, kigyúrt kopasz állat? De miután meglátott egy barna tincset a homlokára izzadva, ezt a teóriát is elvetette.
Megnyugodott, hogy az arcának semmi baja, és mozogni is tud. Távolabb akarta emelni a tükröt, hogy sokkal nagyobb képet kaphasson magáról, azonban a kezei nem engedték. És akkor jött rá, hogy rossz helyen kereste a szörnyű baleset jeleit. Nem az arcán voltak a jelek, hanem a kezén.
VAJON MIT LÁTHATOTT MEG A KEZÉN BEN, AMITŐL MEGRÉMÜLHETETT?
